bbjnick (meg)írja...

1 „talált szöveg”

„(...)

Úgy látom, ez idő tájt volt a római nép birodalma a legnyomorúságosabb állapotban. Noha fegyvereik előtt napkelettől napnyugatig mindenek meghódoltak, és otthon is elárasztotta őket a nyugalom és a gazdagság - e kettő a legfontosabb a halandók szerint -, mégis akadtak polgárok, akik magukat az állammal együtt makacsul pusztulásba döntötték volna. Mert hiába volt a két senatusi határozat, még a kitűzött jutalom sem vett rá senkit ebből a hatalmas tömegből, hogy leleplezze az összeesküvést, és Catilina táborából sem távozott senki: mintha valami sorvasztó betegség tört volna rá ilyen erővel a polgárok lelkére.

37. S nemcsak azok vesztették el a józan eszüket, akik cinkosok voltak az összeesküvésben, hanem az egész nép helyeselte a forradalmat és Catilina vállalkozását; pontosan úgy viselkedett, ahogy az a néptömegnek általában szokása. Mert akiknek a társadalomban semmi hatalma nincs, azok irigylik a jókat, istenítik a hitványokat, gyűlölik a régit, kívánják az újat; annyira utálják helyzetüket, hogy mindent föl akarnak forgatni; a zavargásban és a felkelésekben gond nélkül élnek, minthogy a nyomort - vesztenivalójuk nem lévén - könnyen viselik el. A városi nép pedig fejjel rohant a falnak, nem is egy okból. Itt voltak először azok, akik gyalázatban, arcátlanságban mindenütt a legfeltűnőbben jártak az élen, vagy akik szégyenszemre elvesztették családi vagyonukat, egyszóval akiknek valami bűn vagy gazság miatt el kellett hagyni otthonukat; mindezek úgy áradtak Rómába, mint valami pocsolyába. Azután sokan emlékeztek Sulla győzelmére, amikor egyesek közkatonasorból a senatorságig emelkedtek, mások meg olyan gazdagságra tettek szert, hogy királyi jólétben és fényűzésben élték le életüket; ezek a győzelemtől önmaguk számára is ilyesfélét reméltek, ha fegyvert ragadnak. Amellett az ifjúságot, amely régebben mezei napszámból tengődött, arra csábították a magánemberek s az állam bőkezű ajándékozásai, hogy a városi semmittevést többre tartsa a háládatlan munkánál. Ezek és mások is a közösség kárára élősködtek. Nem csoda hát, hogy ezek a nincstelen, elzüllött, csak reményeiknek élő emberek nem törődtek többet a hazával, mint önönmagukkal. De azok sem várták más hangulatban a háború kitörését, akiknek Sulla győzelme juttatta feketelistára szüleit, rabolta el vagyonát, csorbította meg politikai jogait. Végül mindazok, akik más párthoz tartoztak, nem a senatuséhoz, inkább kívánták az állam felforgatását, mint a maguk hatalmának csökkenését. Így hát ugyanaz a veszély fenyegette ismét a várost, mint néhány évvel azelőtt.

38. Mikor ugyanis Cn. Pompeius és M. Crassus consulsága idején visszaállították a tribunusi hivatalt, fiatalok kapták meg ezt a rendkívüli hatalmat, koruknál és természetüknél fogva féktelenek, akik a senatus vádolgatásával elkezdték izgatni a népet, majd adakozással és ígérgetéssel még jobban feltüzelték, így váltak népszerűvé és tekintélyessé. A nemesség többsége teljes erővel fellépett ellenük, színleg a senatus, valójában azonban a maga hatalmának védelmében. Tudniillik, hogy az igazat röviden megmondjam, azoktól az időktől fogva bárki felkavarhatta az államot tisztes jelszavakkal; egyesek látszólag a népjogokat védelmezték, mások állítólag a senatus tekintélyét akarták minél magasabbra emelni - de a közjó álarcában ki-ki a saját hatalmáért versengett. S ebben a versengésben nem ismertek sem mértéket, sem határt; mindkét párt kegyetlenül kihasználta a győzelmet.

39. Mikor aztán Cn. Pompeiust elküldték a kalózok és Mithridatés ellen, megtört a nép ereje, megnövekedett a kevesek hatalma. Néhány nemes kezében voltak a tisztségek, a provinciák és minden más; ők maguk háborítatlanul, jólétben, félelem nélkül élték életüket, a többieket pedig perekkel rettentették el attól, hogy hivatalra jutva kíméletesebben bánjanak a néppel. De mihelyt a zavaros helyzetben felcsillant a forradalom reménye, a régi viszály szelleme fellobbant a népben. S ha az első összecsapás Catilina győzelmével vagy eldöntetlenül végződött volna, valóban nagy baj és nyomorúság szakadt volna az államra; még a győztes fél sem élvezhette volna sokáig diadalát, mert elfáradt és vérveszteségtől kimerült állapotában egy még hatalmasabb kicsavarta volna kezéből az uralmat és a szabadságot.

(...)” (Caius Sallustius Crispus: Catilina összeesküvése (részlet) --- http://mek.oszk.hu/06200/06280/)

÷ ÷ ÷

Néhány „adalék”

http://bbjnick.blog.hu/search?searchterm=adal%C3%A9k&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s

Olvasom: „Az Újraírt narratívák az emlékezetpolitikában című rendezvényen Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, L. Simon László fideszes országgyűlési képviselő, valamint Bayer Zsolt publicista beszélgetett átpolitizált történelmi témákról. Hóman Bálint és Donáth György személye kapcsán mindannyian úgy vélekedtek: szobrot érdemelnének. Schmidt szerint le kell számolni azzal a narratívával, amely mindent a második világháború elvesztéséhez köt, és csak a győzteseknek ad legitimációt.” (http://mandiner.hu/cikk/20171124_schmidt_maria_ujra_felallittatna_donath_gyorgy_szobrat)

1. ...Ma Magyarországon több szobra is van például Bajcsy-Zsilinszky Endrének, aki „címzetes” antiszemita volt (ami, jegyezzük meg, egyáltalán nem volt büntetendő vagy akár csak társadalmilag elfogadhatatlan is B.-Zs. korában), zsellérverő dzsentri (nevéhez köthető Áchim András agrárszocialista politikus halálos megsebesítése), a magyar nemzeti radikalizmus „atyamestere”, nemzeti radikális és kisgazdapárti nemzetgyűlési képviselő a Horthy-korszakban, a német megszállás után pedig a (megszállást követően nyomban formálódni kezdő) németellenes ellenállás egyik jelentős személyisége vagy éppen Erdei Ferencnek, aki formátumos falukutató szociológus-szociográfusból, parasztpárti politikusból a negyvenes évek második felére Rákosi „cipőpucolója”, a Rákosi-rendszer földművelésügyi és igazságügyi minisztere lett, majd a Kádár-korszakban az Agrártudományi Kutatóintézet vezetőjeként az erőszakos téeszesítés főideológusa és szakmai vezetője. Ha nekik több szobra is lehet ma Magyarországon, akkor Hómannak vagy Donáthnak miért is nem lehet szobra? Mennyivel kevésbé ellentmondásos Bajcsy-Zsilinszky vagy Erdei közéleti pályája, mint Hómané vagy Donáthé?... (Innét: http://mandiner.hu/cikk/20171124_schmidt_maria_ujra_felallittatna_donath_gyorgy_szobrat#commentanch6258737)

2. ...Miért is nem lehet Hómannak vagy Donáthnak szobra? A kommunista gyilkosságok-tömeggyilkosságok áldozataira azért nem szabad (azért nem comme il faut, nem „demokrata” magatartás, sőt, nem ritkán gúny tárgya is bizonyos körökben) emlékezni, mert e gyilkosságok-tömeggyilkosságok elkövetői (vagy közvetlen leszármazottaik) ma is közöttünk élnek (mit élnek, élik világukat!). Ezért nem lehet szobra Hómannak (akit a váci ávósbörtönben kínoztak halálra) vagy Donáthnak (akit koncepciós perben ítéltek el és akasztottak fel), mivel őket is a kommunisták gyilkolták meg, tehát emlékezetük a kommunista bűnök mementói is... (Innét: http://mandiner.hu/cikk/20171124_a_szovjetunioba_hurcolt_szazezrekre_emlekeznek_szombaton#commentanch6259180)

÷ ÷ ÷

Néhány kapcsolódó bejegyzés

http://bbjnick.blog.hu/search?searchterm=don%C3%A1th&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s

http://bbjnick.blog.hu/search?searchterm=h%C3%B3man&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s

http://bbjnick.blog.hu/search?searchterm=kommunist&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s

1 jegyzet

...A Black Friday nem a szabadságról, még csak nem is a szabad piacról szól, hanem a tisztességtelen piaci magatartásról, a vásárlók megtévesztéséről, manipulálásáról. Ha a Fogyasztóvédelmi Felügyelet komolyan venné a dolgát rég eljárást indított volna a vásárlók félrevezetése miatt. A blekfrájdéjos kereskedői alaptrükk az, hogy hirdetésekkel arra kondicionálják a vásárlót, hogy komoly veszteségek érik, ha csak most és csak néhány órán belül nem vásárol és így szabadulnak meg a felgyülemlett, egyébként eladhatatlan, raktárkészlettől; a cél az, hogy a vásárló érzelmileg felfokozott állapotba kerüljön és ne tudjon józanul mérlegelni. Úgy bánnak az emberekkel, mint az állatokkal, jutalomfalatokkal és ételmegvonással próbálják elérni (s mint látható meglehetősen hatékonyan), hogy a gazda kedve szerint viselkedjenek, azaz hogy a kereskedők kedve szerint vásároljanak... (http://mandiner.hu/cikk/20171124_bendek_peter_red_friday_a_fogyasztasellenes_demagogiarol#commentanch6259159)

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó bejegyzés:

http://bbjnick.blog.hu/2014/09/06/_tervezett_elavulas_planned_obsolescence

„1836. évi III. törvénycikk
a Magyar Nyelvről

1. § Hálás érzéssel tisztelik a Karok és Rendek Ő Felsége Atyai szivének hiv Magyarjaihoz viseltető jósága azon dicső példáját, mellynél fogva kegyelmesen kinyilatkoztatni méltóztatott: hogy a Törvények magyar Szerkezet eredeti, és a két Szerkezet között támadható kétséges értelem eseteiben elhatározó legyen.

Egyébiránt a nemzeti nyelv előhaladási gyarapodásának eszközlésére meghatároztatik: hogy

2. § A jelen Törvény kihirdetésétől a perlekedők a királyi Itélő Tábla előtt pereiket magyar nyelven kezdhetik, folytathatják, - a Királyi Udvari Fő-Törvényszék pedig azokban Itéletet ugyan magyar nyelven hozzon.

3. § Minden hiteles kiadásoknak szokott bévezetése és befejezése hazai nyelven készíttethetik.

4. § Azon helyeken, hol a Gyülekezethez magyar nyelven mondatnak szent beszédek, az Anyakönyvek is magyarúl irassanak.

5. § Az Ó-Aradi oláh Mesteri és Papi előkészületi Intézetben magyar nyelvet tanítószék felállításáról Ő Felsége kegyelmesen rendelkezni fog.” (https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5148)

„1844. évi II. törvénycikk
a magyar nyelv és nemzetiségről

Az ország Rendei ő Felsége kegyelmes megegyezése hozzájárultával meghatározták hogy:

1. § Az országgyüléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki.

2. § A törvénycikkek valamint már a jelen országgyülésen is egyedül magyar nyelven alkottattak és erősíttettek meg: úgy ezentúl is mind alkottatni, mind királyi kegyelmes jóváhagyással megerősíttetni egyedül magyar nyelven fognak.

3. § Országgyülési nyelv ezentúl kirekesztőleg a magyar lészen, egyedül a kapcsolt Részek követeinek engedtetvén meg: hogy azon esetben, ha a magyar nyelvben jártasok nem lennének, a közelebbi 6 évek alatt tartandó országgyüléseken szavazataikat latin nyelven is kijelenthessék.

4. § A magyar udvari Cancellaria útján az ország határain belől bocsátandó minden iratokban, akár legyenek ő Felsége által aláirva, akár nevében adassanak ki - és így a magány folyamodásokra kelendő rendeletekben és határozatokban is - szinte a magyar nyelv használtassék.

5. § A királyi Helytartótanács minden nemű tárgyalásaiban, hivatalos foglalkozásairól viendő jegyző-könyveiben, valamint ő Felsége eleibe terjesztendő felirásaiban, és az ország határain belőli minden hatóságokhoz bocsátandó minden intézményeiben a magyar nyelvet használja; - azon levelezések, mellyeket a királyi Helytartótanács a hadi fő-, és az ő Felsége örökös tartományaibeli polgári törvényszékekkel s kül-országi törvényhatóságokkal folytatand, ide nem értetvén.

6. § A királyi udvari főtörvényszék nyelve az ország határain belől indított minden perekre nézve, valamint az ország határain belőli minden itélőszékek - következéskép a szentszékeknek nyelvök is, a magyar lészen; s azon itélőszékeknek hivatalos minden egyéb dolgaik is magyar nyelven folytatandók.

7. § A kapcsolt Részekbeli törvényhatóságok a magyarországi hatóságoknak magyar, - ezek pedig a kapcsolt Részekbeli törvényhatóságoknak latin nyelven irt leveleiket is fogadják el; tárgyalják, és azokat illő válasszal lássák el.

8. § Ő Felsége már kegyelmesen elrendelte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt Részekbeli fő-, és minden közép iskolákban (Academia és Gymnasiumokban) mint rendszerinti tudomány taníttassék; - nem különben

9. § Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendeléseket tenni már az iránt is, hogy az ország határain belőli iskolákban közoktatási nyelv a magyar legyen.” (https://1000ev.hu/index.php?a=3¶m=5255)

„Illyés Gyula:

KOSZORÚ

Fölmagasodni
nem bírhatsz. De lobogsz még,
szél-kaszabolta magyar nyelv, lángjaidat
kígyóként a talaj szintjén iramítva - sziszegvén
néha a kíntól,
többször a béna dühtől, megalázott.
Elhagytak szellemeid.

Újra a fű közt, a
gazban, az aljban.
Mint évszázadokon át a behúzott
vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem
fáj fejem aggjai közt. A
nádkúpban remegő lányok közt, mialatt
átrobogott a tatár. A
szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak
néma ajak-mozgás mímelte a szót,
mert hangot sem tűr a török, mert
arcba csap ostor -:
most mutatod meg,
most igazán - nekem is, mire vagy jó,
most a pedigréd: a címered, hajszálgyökerednek
kőharapó erejét.

Összemosolygás nyelve; a titkon
össze-világló könnyek nyelve; a hűség
nyelve; a föl nem adott hit
tolvaj-nyelve; remény laissez-passer-ja; szabadság
(percnyi szabadság, kortynyi szabadság, foglár háta mögötti szabadság)
nyelve; tanár-kigunyolta diák, szerzsán-legyalázta baka,
összeszidott panaszos, hivatalnokok-unta mamácska
nyelve; csomaghordók, alkalmi favágók, mert
gyárba se jó, szakmára sem alkalmas (mert
nyelv-vizsgát se megállt) proli nyelve; az ifjú
főnök előtt habogó veterán
nyelve; a rendőrőrsön azonnal
fölpofozott gyanúsított
mélyebbről fakadó tanúság-
tétele, mint Lutheré;
kassai zúgárus, bukaresti cselédlány,
bejruti prostituált szüle-hívó
nyelve; köpések-
mosta, dühpírja-törölte
orcájú fiaid közül egy, íme:
szólni tudó más nyelveken is,
hű európaiként
mondandói miatt figyelemre,
bólintásra becsült más népek előtt is:
nem léphet föl oly ünnepi polcra,
nem kaphat koszorút
oly ragyogót, amelyet, szaporán lesietve ne hozzád
vinne, ne lábad elé
tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló
ajkad, fölnevelő
édesanyám.”

(https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/illyes-gyula#)

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó bejegyzés:

http://magyarido.blog.hu/2009/06/02/a_fu_kozt_a_gazban_az_aljban

Szabó Magda centenáriuma felidézte bennem (többek között), hogy halálakor, 2007-ben, blogbejegyzésben emlékeztem meg róla. Visszakerestem, újraolvastam a szöveget és úgy találtam, ma sem rosszabb, ha nem is jobb, mint annak idején volt; talán, nem érdektelen felidézni belőle néhány gondolatot.

...Először talán pozicionáljuk magunkat, adjunk némi hely- és helyzetmeghatározást, szóljunk arról, ahonnan szólunk. Azt hiszem, kevés olyan találó leírást adhatunk napjaink Magyarországáról, mintha úgy jellemezzük, mint egy hisztérikusan amnéziás és életveszélyesen értékvesztett világot. Aki ma elfogulatlanul próbál széttekinti, annak nemcsak az hihető nehezen, hogy ennek az országnak jövője van, de az is, hogy múltja. A magyarok meghatározó többsége bármiféle múlt- és/vagy jövőkép nélkül él, s ami a tömegeket hétköznapról hétköznapra előreviszi, már csak nem is (valamilyen) ilyen-olyan túlélési stratégia szerinti életrutin, hanem maga a pőre túlélési kényszer. S ha egy nép ilyen kondícióban van, ugyan milyen lehet az elitje?

Ebben a közegben a szabómagdai ethosz, lássuk be nyugodtan, nem egykönnyen érthető-értelmezhető, de legalábbis nem magától értetődő. Ha Szabó Magda bármelyik könyvét kezünkbe vesszük, s azt bárhol fölütjük (ne röstelkedjünk, tegyük meg bátran), nyomban nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy e művek eredője-ihletője, minden kétséget kizárhatóan, nem más, mint az alkotójuk személyiségét alapjaiban meghatározó hagyomány- és értékközpontú létszemlélet. Hogy értsük egymást, újra elmondom, és „lassan mondom, hogy mindenki megértse”: Szabó Magda műveiben a hagyomány és az érték nem csupán motívum, nem csupán keret, hanem a kohézió maga; alakjai, „hősei”, valamennyien értékválságokat átélő személyiségek, akik önazonosságukat és emberi méltóságukat a/egy hagyomány és az/egy értékrend kontinuitásának helyreállításában, esetleg, újrafogalmazásában találják meg, nyerik vissza vagy éppen, sikertelenségük esetén, veszítik el. (S tényleg; tessék ellenőrizni!) Számunkra, a relativizmustól felfúvódott és a doktriner liberalizmustól koordinációs zavarokkal küszködő mai magyaroknak ez így, meglehet, erősen „vonalasnak” tűnhetik (ahogyan az én botor megfogalmazásomban valószínűleg az is), de ha megpróbáljuk kissé kibontani ezt az „ethosz”-problematikát, hiszem, árnyalhatjuk a képet.

Szabó Magda 1917-ben született. Idősebb volt mint rég eltávozott kortársai közül sokan: idősebb volt, mint Nemes Nagy Ágnes, mint Pilinszky János, mint Mészöly Miklós, mint Mándy Iván (hogy csak a hozzá legközelebb álló Újholdasok közül említsek néhány nevet), s, mégis, ő maradt velünk legtovább. Ahhoz a generációhoz tartozott, akik az összeomlásba születtek bele, de családi hagyományaik, neveltetésük, kultúrájuk révén eleven szellemi folytonosságot tudtak biztosítani, úgy az európai, mint a magyar kulturális tradíció folyamatos jelenlétében a „legelmebetegebb” politikai kurzusok idején is. Tehetségük egyik legfontosabb eleme éppen az volt, hogy nem fogott rajtuk a métely: érzékenységük, lényeglátásuk, a legellentmondásosabb viszonyok között is és a legnagyobb kiszolgáltatottság, veszélyeztetettség közepette is, torzulatlan maradt. (Innét, a posztmodern rehabos foglalkoztatóból, nyilván, nem egyszerű elképzelni, mikkel is kellett szembenéznie-szembesülnie egy magyar értelmiséginek az elmúlt hatvan-hetven évben, kiváltképp, ha író-költő volt a szerencsétlen emberfia-emberlánya, de ha csak a legalapvetőbb történelmi tájékozódásra is rászánjuk magunkat – ne röstelkedjünk, tegyük meg bátran –, bizony, már attól megremeg kezünkben a Rorschach-teszt.) S közülük az utolsó is elment; az utolsó, akinek még súlyos szavai voltak hozzánk. Hát ez történt (szerintem) néhány napja.

Szabó Magda nemzedéke végigélte, többször is, ahogy a magyar politikai elit letájolja magát (országostól-népestől-csikóstól-gulyástól) a térképről, végigélte, ahogy idegen hatalmak (németek, szovjetek, amerikai egyesültek) a maguk kénye-kedve szerint újrarajzolják létünk kereteit (mészárszékre küldenek, koncentrációs táborokba hurcolnak, kirabolnak-ellehetetlenítenek százezreket-milliókat), végigélte terrorok, diktatúrák, mintha- és félig-meddig-demokráciák kitudj’hány tobzódását-tébolygását: nem véletlen tehát, hogy műveikben, addigi irodalmunkban egyedülálló koncentráltsággal és élességgel vetődnek föl az „önazonosság és az emberi méltóság” alapkérdései. Hátborzongató, milyen aktuálisak ezek a művek ma is (s köztük, értelemszerűen, Szabó Magda művei is)...

És így tovább.

Tíz év nem nagy idő, történelmi távlatot bizonyosan nem ad, de ha azt keressük, mi változott Szabó Magda irodalmi megítélésében tíz évvel ezelőtti halála óta, akkor azt bizonyosan elmondhatjuk: megkezdődött klasszicizálódása. Ma már nem kortársként tekintünk rá, nem a népszerű és tekintélyes írónőt látja benne sem az olvasó, sem a kutató, még ha vannak is róla személyes emlékei, hanem az irodalomtörténeti személyt, művében pedig a irodalomtörténeti tényt; ma már nem legújabb vagy épp készülő műve a legérdekesebb számunkra, hanem a lezárt életmű és annak legkiemelkedőbb elemei. És, ebben egyre egyértelműbb az irodalomtudomány álláspontja, a szabómagdai oeuvre számos darabja nemcsak az életművön belül, hanem a magyar irodalomtörténetben is jelentős állomás: az 1958-ban megjelent Freskó című regény, az 1959-es Az őz, az 1977-es Régimódi történet, az 1987-es Az ajtó vagy az 1990-es A pillanat már ma is ilyeneknek tűnnek.

Talán érdemes volna olvasnunk, újraolvasnunk Szabó Magda könyveit? Egészen bizonyosan.

÷ ÷ ÷

Kapcsolódó tartalmak:

https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/szabo-magda#