„(...)
Én, paraszt esztétikámmal, a szépet sem a népieshez, sem a nem-népieshez nem kötöm kizárólag. Nekem a szép szép minden alakban. Hogy inkább a népiest mívelem: oka hajlam, ismerése saját erőmnek, s talán némi principium is. Mert azt hiszem, hogy amely népnek nem volt, nincsen gazdag népköltészete: annak nem lesz önálló nemzeti költészete, hanem mások hulladékain fog élődni, mint Róma a Hellászén: Virgilje lehet legfölebb, de Homérja soha. Erre könnyű felelni persze, hogy ilyes népköltészetünknek már a Dentumogeriában kellett volna létezni, s Homérunknak Árpád alatt: de ha akkor nem volt, úgy bizony most nincs mit rontson a népköltészet. Mert vagy kifejlik belőle még ezután a nemzeti költészet, vagy nem. Ha ki, úgy kár volna elfojtani, ha nem, úgy még van időnk mások után sántítani. Denique is ezt a pert nem esztétikusok fogják eldönteni, hanem azon születhető zsenik, kik még most embriók az idő titkos méhében, s fognak-e valaha születni, nekünk magyaroknak, azt az Isten tudja. (...)
(...)” (Részlet Arany János Pákh Albertnek 1853. február 6-án írt leveléből)
