„Elvtársak, ahhoz, hogy egy pohár vizet beszéddel fel lehessen melegíteni, halk beszéd esetében kétezer évre, hangos kiabálás estében hetvenöt évre van szükség. De csak ha közben a meleg nem távozik el a pohárból. Ennek alapján mérjék fel, mennyi a haszna a fecsegésnek.” (A. I. Szolzsenyicin)
Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918-2008) orosz író, a „szovjet világ” egyik legnevesebb megörökítője. Egyetemi tanulmányainak befejezését követően (szinte nyomban) a frontszolgálat várta. A Vörös Hadsereg tüzértisztjeként szolgált a németek elleni harcokban, amikor 1945 februárjában, a szovjet politikai rendőrség (egy barátjának a harctérről hazaírott levelében megfogalmazott néhány meggondolatlan tréfa és kijelentés miatt) letartóztatta és életének elkövetkező tizenegy évet a GULAG, a szovjet kényszermunkatáborok, különböző bugyraiban töltötte (ebből nyolc évet börtönökben s, főként, lágerekben, három évet internálásban). 1956-ban rehabilitálták és matematikatanárként dolgoz(hat)ott, miközben hozzálátott lágertapasztalatai módszeres megörökítéséhez. 1962 és 1965 között lehetőséget kapott a hatalomtól egyes műveinek (illetve azok egyes részleteinek) publikálására, ezt követően azonban (főként, miután több, a Szovjetunióban a cenzúra szűrőjén fennakadt munkáját Nyugatra csempészték és azok ott megjelentek) tevékenysége, majd személye is, nemkívánatossá vált. 1970-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki, amelyet azonban „nem volt módja” átvenni. Mivel ahhoz nemzetközileg túl ismert volt, hogy (a korabeli bevett gyakorlatnak megfelelően) meggyilkoltassák, bebörtönözzék vagy kényszer-elmegyógykezelésnek vessék alá, ezért végül (1973-ban) a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának határozata alapján megfosztották állampolgárságától és kiutasították a Szovjetunióból. Ezt követően (Svájcban, majd) az USÁ-ban élt és alkotott, egészen 1994-ig, amikor is (miután orosz állampolgárságot kapott) végleg hazatért.
Ismertebb művei: Ivan Gyenyiszovics egy napja; A pokol tornáca; Rákosztály; A GULAG-szigetcsoport I.-II.; A vörös kerék I.-IV. ...
A pokol tornáca című regény 1949 utolsó napjaiban játszódik. Szolzsenyicin a mű cselekményét két központi szereplő (egy fiatal szovjet diplomata és egy saraskabeli fogoly) személye köré fűzi, az ő viszonyaik, dilemmáik, konfliktusaik révén nyílik rálátásunk a korabeli szovjet valóságra (s a XX. század első felének orosz/szovjet történelmére). A szerző, mint legtöbb munkájában, itt is az orosz nagyepikai hagyományt tekinti mintának (lásd pld. Tolsztoj, Dosztojevszkij stb. klasszikus regényei): A pokol tornáca felépítésében, szerkezetében és elbeszélésmódjában (is) a nagy elődök műveit követi. A regényhez az ihletet és az élményanyagot a valóság szolgáltatta, mivel Szolzsenyicin büntetésének első éveit maga is egy saraskában, egy speciális, magasan képzett rabok (kutatók, tanárok, mérnökök stb.) számára létrehozott börtönben töltötte, ahol az elítéltekkel a hatalom titkos tudományos kutató- és műszaki fejlesztő munkát végeztetett.
Míg a kétpólusú világrend (a Nyugat és a Szovjet-blokk szembenállása) létezett, Szolzsenyicin személye és munkássága nagyon nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett a „szabad világban”. Ám ahogy a Szovjetunió összeomlott és csatolmányai elszakadtak (a geopolitikai helyzet alapjaiban megváltozott), a szolzsenyicini „megvesztegethetetlen igazságkeresés” is egyre érdektelenebbé, ad absurdum egyenesen terhessé, kínossá kezdett válni a „demokraták” számára. Pedig amiről ő ír, amit a személy és a hatalom viszonyáról, a totalitarizmusok, az ideológiák és (általában is) az ember természetéről elmond, ma sem, egy szemernyivel sem kevésbé helytállóak és időszerűek, mint korábban voltak. Veszélyes úton járunk, ha e tudás érvényét és fontosságát nem ismerjük fel és...
***
Szolzsenyicinről a bbjnick.blog.hu-n: bbjnick.blog.hu/search?searchterm=szolzsenyicin&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s
(A bejegyzés) Innét: elokonyvek.blog.hu/2013/07/27/a_pokol_tornaca_a_i_szolzsenyicin_regenye
