Blogikus fixáció

Kis KÖZÉL, kis MAGÁNÉL, no meg némi KULTÚRA. De mindenek előtt MÉLTÁNYOSSÁG, ÁLLHATATOSSÁG - és BÉKESSÉG!
 
Ugyanakkor: CETERUM CENSEO CARTHAGINEM ESSE DELENDAM!

bbjnick (meg)írja...

Mélymagyarveszély!!!

A bejegyzések...

...teljes címlistája és leadje megtalálható az oldal alján, A BLOG TARTALMA (VALAMENNYI BEJEGYZÉS) c. dobozban.

Az olvasók és kommentelők iránti tiszteletből...

...a blogon előzetes moderációt alkalmazok.

Friss topikok / (Leg)Utóbbi hozzászólások

Közösségi blogolás

bbjnick olvassa...

A blog tartalma (Valamennyi bejegyzés)

...

Creative Commons Licenc

A zemberek és a zalapítás (retrospektív)

2013.07.05. 17:01 bbjnick

 
...Z. barátom régóta újra szeretné alapítani Magyarországot (...). A napokban is, a kocsmában,  sörözgetés közben, így fordult hozzám:
 
– Ha megmondod, mi kell mindenek előtt egy alapításhoz, a következő kört én fizetem.
 
Bevallom, egy pluszkört szívesen felhajtottam volna, de tudtam, az ajánlat mögött türelmetlen kinyilatkoztatásvágy rejtezik és nem szerettem volna gátolni Z.-t kibontakozásában.
 
– Mondd meg, Z.! – válaszoltam hát, teret adva a „megmondásnak”.
 
– Tényleg nem tudod? – kérdezte hitetlenkedve Z.
 
– Hogyne tudnám, de te biztos jobban – mondtam körülményeskedésén nevetve.
 
– Egy alapításhoz mindenekelőtt „fundamentalistákra” van szükség – mondá Z....
 
 
A zemberek és a zalapítás (Előhang) (2010. november 18.)
 
„Mondjuk, én ideteszem, te meg most odaállsz.
Aztán én állok oda, de akkor te meg ideteszed.” (1)
 
 
Ne beszéljünk személyekről, mert ez a történet nem személyekről szól. Hanem beszéljünk  perspektívákról, mert ez a történet perspektívákról szól…
 
 
 
aranyosrozsabogarosztrakpremesbogar_1kep_szpvrz_kk71sz_bbjnckblghzvrz_.jpg
Aranyos rózsabogár (Cetonia aurata L.) baloldalt és osztrák prémesbogár (Trichius fasciatus L.) jobboldalt. (2)
 
***
 
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2010. december 1.)
 
patronahungariaemagyarszentekkel1511_nyomtatottzagarabimissalefametszetuszentkepe_szpverz_kk79sz_bbjnckblghzvrz_.jpg
Nyomtatott zágrábi missale fametszetű szentképe:
Patrona Hungariae magyar szentekkel 1511
 
 

1. ”(…)

 
Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!
 
Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.
 
A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.
 
Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
Honfira, honfi ki vádaskodik.
 
Testvér testvér, apát fiu elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!”
 
 
 
2. Olvasom az interjút a „zú’ságban” a Balassi Intézet („a Balassi Intézet a 19 külföldi magyar intézet, a határon túli magyar fiatalokat segítő Márton Áron Szakkollégium, a Nemzeti Évfordulók Titkársága, a magyarnyelv-oktatással foglalkozó tagozatok, továbbá a magyar vendégoktatók hálózatának munkájának koordinátora; szakmai irányítója a Hungarofest Nonprofit Kft.-nek és a Millenáris Rendezvényközpontnak”) új igazgatójával (mandiner.hu/cikk/20101129_megerositeni_helyunket_a_vilagban). Az új igazgató a „klebelsbergi örökség” (a klebelsbergi örökségről: magyarido.blog.hu/tags/klebelsberg_kuno) fontosságáról beszél, majd, mint iránymutató gondolatot, leszögezi: „Egy kultúrát kívülről mindig viszonyrendszerein keresztül értelmeznek, nem önmagában”. Most tekintsünk el attól az ösztövér ténytől, hogy ez nem igaz (nehezen is lehetne az, hiszen ha „idegen” kultúrákat csupán viszonyrendszereiken keresztül próbálna valaki értelmezni, akkor komoly gondba kerülne, (hiszen) – az egyes kultúrák belső logikájának ismerete nélkül – nem ismer(het)né föl magukat a viszonyokat (sem)), mondom, tekintsünk el a kijelentés értelmetlen és abszurd voltától és szögezzünk le mi is valamit: A Balassi Intézet mindenkori igazgatója, gondoljon bármit is, érezzen bármit is, sütögessék akár tüzes vassal, mondani (hivatalból!) nem mondhat mást, mint azt (és csak azt) hogy: „Ha a föld isten kalapja,/Hazánk a bokréta rajta!” (mek.niif.hu/01000/01006/html/vs184607.htm)
 
Hogy is mondta Szabó Dezső?
 
„…aki azt a megtévesztést akarja bevinni a lelkekbe, hogy a Deák Ferencek, az Eötvösök a politikai nemzettel egy kevésbé magyar nemzetet, vagy pláne egy mutyi országot akartak kezdeményezni, ahol Magyarország nem magyar vérű kosztosai szabadon fejlődhetnek külön egységekké, és idegen impériumok parancsa alá: az nem történész, nem politikus, hanem személyében is becstelen, embertelen ember és csaló.”
 
 
 
3. A napokban láttam a tévében két riportot. Az egyik az iskolakerülés felszámolására tett kísérletekről szólt. A „történet” mellékszála volt csupán, de, amint láttam-hallottam, azonmód megdermesztett: az ózdi iskolaigazgató mesélte, hogy magyarórán vita tört ki a tizenkét éves gyerekek között arról, hogy ők most irodalom- vagy magyarórán ülnek(-e) (nyilván, a cigány és a magyar gyerekek között). A másik riport egy tizenhét éves budapesti fiúról szólt, aki hatéves koráig magyarként nevelkedett, majd szerb nagyapja szerb iskolába íratta, ahol megtanult szerbül, megkeresztelkedett (a Szerb Ortodox Egyház tagja lett) és tizenhat évesen magyar vezeték- és keresztnevét szerb kereszt- és vezetéknévre cserélte. „Elszerbesedett magyar vagyok”, mondta a fiú (magáról), „megtaláltam az identitásom(at)”. S mindez történik 2010-ben, Magyarországon, Ózdon ill. Budapesten… Ha nem tudatosodunk, belülről bomlik fel, hull szét kultúránk és országunk.
 
Hogy is mondta Szabó Dezső?
 
„Mi a legsürgetőbb teendő? Az országban megvan minden fajnak a maga külön kulturális megszervezettsége, csak nekünk nincs. Meg kell szerveznünk a magyar fajt egy egyetemes, hatalmas kultúrszövetségbe a magyar lélek alkotó erőinek s a magyar nyelvnek védelmére és fejlesztésére. Ebben a faj egyetemes kultúrszervezetében együtt volna a paraszt, a munkás és a magyar lateiner...”
 
(Szabó Dezső: A kettészakadt magyar irodalom, 1935. in: A magyar Káosz. Szépirodalmi Kk., Bp., 1990., 160. p.)
 
 
3.+1. Z. barátom régóta újra szeretné alapítani Magyarországot (magyarido.blog.hu/2009/06/02/a_fu_kozt_a_gazban_az_aljban). A napokban is, a kocsmában,  sörözgetés közben, így fordult hozzám:
 
– Ha megmondod, mi kell mindenek előtt egy alapításhoz, a következő kört én fizetem.
 
Bevallom, egy pluszkört szívesen felhajtottam volna, de tudtam, az ajánlat mögött türelmetlen kinyilatkoztatásvágy rejtezik és nem szerettem volna gátolni Z.-t kibontakozásában.
 
– Mondd meg, Z.! – válaszoltam hát, teret adva a „megmondásnak”.
 
– Tényleg nem tudod? – kérdezte hitetlenkedve Z.
 
– Hogyne tudnám, de te biztos jobban – mondtam körülményeskedésén nevetve.
 
– Egy alapításhoz mindenekelőtt „fundamentalistákra” van szükség – mondá Z.
 
Hogy is mondta Szabó Dezső?
 
„És jól jegyezze meg mindenki, hogy mi a szíriai fajnak azért vagyunk ellenségei, mert a magyarság anyagi és szellemi fejlődését elnyomta, és ha más csinálja ezt, éppen olyan könyörtelen öklökre talál bennünk, legyen bár busmann, gurka, szamojéd vagy »keresztény nemzeti«.”
 
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2010. december 6.)
 
szentkorona_kep01_szpvrzrl_bbjnckblghzvrz_.jpg
 
„Jelszavaink valának: Szent Korona, kereszténység, szabadság, egyenlőség, testvériség!”
(Valóság nagybátyánk szavai, miután sajnálatos balesetét követően (mikoris: kocsmai székéről lefordulva keményen lefejelte a kövezetet) hellyelközel magáhoztért)
 
 
Olvasom a Magyarország alkotmányának szabályozási elvei c. friss és rágós dokumentumot (mti.hu/cikk/2010/12/02/magyarorszag_alkotmanyanak_szabalyozasi_elvei-517190) és már az első mondatok között a következőket találom:
 
„(…)
 
Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép, melynek egymásért felelősséggel tartozó tagjai egyenlő és elidegeníthetetlen méltósággal bírnak. Magyarország alkotmányos állami folytonosságát a Szent Korona fejezi ki. A nemzet hatalmával választott képviselői útján, illetve kivételes esetekben közvetlenül él. Magyarország felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért.
 
(…)”
 
Nem értem. Elolvasom többször egymás után és még mindig nem értem. Ha „Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép[, ami] hatalmával választott képviselői útján, illetve kivételes esetekben közvetlenül él”, akkor „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát a Szent Korona” miért és hogyan „fejezi ki” és hasonlóképpen, ha „Magyarország alkotmányos állami folytonosságát a Szent Korona fejezi ki”, akkor miért és hogyan lehet „Magyarországon minden hatalom forrása a politikai nemzet, azaz a nép[, ami] hatalmával választott képviselői útján, illetve kivételes esetekben közvetlenül él”?
 
Én eddig úgy tudtam, hogy Magyarországon (hagyományosan) minden hatalom forrása és a nemzet létének és egységének letéteményese a Szentkorona(!) volt(/van/lesz?). Utánakeresek a szakirodalomban és, lám csak, ott is azt olvasom, hogy:
 
„(…)
 
A Szent Korona elméletének egyik általános államtani jelentősége tehát abban rejlik. hogy a nemzet a maga hatalmát a Szent Koronával jelképezett államra ruházta, amely pedig a királyt és nemzetet egységbe összefogó, felettük álló, különlétű egész. Ebből következik, hogy az államhatalom a koronáé, nem pedig az uralkodó magánjogi tulajdona, patrimoniuma. E nézet szerint tehát a hatalom közjogi természetű, s a király nemcsak alkotóeleme, de az államhatalom egy részének birtokosaként szerve is az államnak. Az uralomnak alanya nem az uralkodó és nem a nép, hanem a Szent Korona, vagyis maga az állam, a tagok személyiségétől különvált, felettük álló jogi személy. A Szent Korona tanának így másik nagy államtani elve, hogy benne az állam jogi személyiségének elve jut kifejezésre. Ez az elv már abban a korban érvényesült, amikor más népeknél az államot alkotó elemeivel azonosították.
 
Nálunk tehát a főhatalom megosztottsága, a nemzet részvétele a közhatalom gyakorlásában a kormányzat legmagasabb régióitól le a vármegyei önkormányzatig az államot élő személyiségként láttatja. Ebben az elgondolásban az állam nemcsak eszköz a népi célok megvalósítására (mint pl. a német nemzeti szocializmusban), hanem az állam magával a közhatalmi szervezetében élő nemzettel azonosul. Míg másutt a monarchikus gondolat a fejedelmi szuverénitásban jegecesedett ki és azt jelentette, hogy az államhatalom az uralkodóé, s a népnek csak annyi joga van, amennyit neki az uralkodói jog átenged: addig nálunk a Szent Korona elméletén sarkalló államszuverénitási elv alapján minden jog a Szent Koronáé, illetőleg az általa jelképezett államé, s a királyt csak az a hatalomkör illeti, amelyet a nemzet a koronázással ráruház. A nemzet az államhatalom gyakorlásában osztozkodik királyával, mégpedig minden hatalomban: a törvényhozóban ép úgy, mint a végrehajtóban.
 
A magyar Szent Korona tana így már a W e r b ő c z y től ránk maradt fogalmazása szerint a XIV. században eljutott az állam jogi személyiségének, jogalanyiságának és szuverénitásának a gondolatához. Ami külföldön a XIX. század első harmadáig még csak nem is következetesen átgondolt tudományos elmélet, Magyarországon már a középkorban élő jogi valóság volt.
 
(…)”
 
 
Ki érti ezt, hogy itt mi lesz?!
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2010. december 9.)
 
magzat3kep_szpvrz_bbjnckblghzvrz_.jpg
 
„Te egy orvos vagy, bazdmeg?”
 
 
Olvasom a Magyarország alkotmányának szabályozási elvei c. friss és rágós dokumentumot (mti.hu/cikk/2010/12/02/magyarorszag_alkotmanyanak_szabalyozasi_elvei-517190) és az Alapvető jogok és kötelességek c. fejezet 1. pontjában a következőket találom:
 
„Alapvető emberi jogként minden ember életét, fogantatásától kezdve védelem illeti meg. Az emberi élet és méltóság sérthetetlen.”
 
Ettől boldogság és elégedettség árad szét bennem, majdnem akkora, mint egy tizenöthetes magzatban az anyaméhben, mígnem az „ojságba’” a következő nyilatkozatokba nem futok:
 
„Az alkotmány-előkészítő eseti bizottság támogatta azt a kereszténydemokrata felvetést, hogy az új alaptörvénybe valamilyen formában kerüljön be, hogy az élethez és az emberi méltósághoz való jog a magzati életet is megilleti. Gulyás Gergely, az Országgyűlés alkotmány-előkészítő eseti bizottságának egyik fideszes alelnöke szerint ez csak egy dogmatikai vita része, amelyből egyáltalán nem következik az abortusztörvény szigorítása. (…) A kérdést felvető alkotmányos alapértékek munkacsoport vezetője, a kereszténydemokrata Tarnai Richárd a Hírszerzőnek (…) azt mondta: számukra fundamentális kérdés, hogy a magzat fogalma bekerüljön az alkotmányba. Azzal, hogy egyébként milyen jogszabályokat kell vagy lehet módosítani, nem foglalkoznak. (…)” (nol.hu/lap/mo/20101125-alkotmanyos_magzatvedelem_)
 
Elbizonytalanodom, hideg borzongás fut végig rajtam: nem értem. A Magyarország alkotmányának szabályozási elvei c. dokumentumban azt olvasom, hogy „az alkotmány Magyarország legfontosabb jogforrása, a jogrend alapja ugyanakkor nem csak jogszabály, hanem olyan élő keret, amely kifejezi a nemzet akaratát, azt a formát, amelyben élni szeretnénk” és most kiderül, hogy a magzati élet védelmének kérdésében ezek a kitételek nem érvényesek. Nem értem.
 
G*lyás, T*rnai, ti jogászok vagytok, bazdmeg?!
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2011. január 12.)
 
 
„Sors bona, nihil, aliud.
 Dulce et decorum est Pro Patria mori.
 Mors et fugacem persequitur virum.
 Dulcius est pro Patria vivere*.
 
[Jó szerencse, semmi más. Szép és
 dicsőséges dolog a hazáért meghalni.
 A halál még a menekülő férfit is
 eléri. Még szebb a hazáért élni.]”
 
 
zrinyimikloslovasportre_szpvrz_kk59sz_bbjnckblghzvrz_.JPG
 
 „1. sors, tis, nn. (tán rokon ezzel fors ),
 
1) sorsjegy, (bár mily nemü és alaku, akár koczka, akár bizonyos módon megjegyzett táblácska; küln. a Caere-ben, Praeneste-ben stb. őrzött jósfácskák v. táblácskák, melyek összeszáradását pl. jövendőbeli szerencsétlenség jeléül vették): conjicere ss. in urnam; mea s. prima exiit, először házták ki. Innen sorsolás, sorshúzás, res revocatur ad s., sorsot húznak; sorte, sorshúzással (pl. provincia ei evenit), extra s., sorsolás nélkül; conjicere provincias in sortem, sorshúzással határozni a provinciák kiosztását. Innen A) sortis meae est, nekem jutott, az én dolgom. B) rész, részesség: puer in nullam s. bonorum natus, oly kilátással, hogy semmi része se lesz a vagyonban. Küln. osztályrész, a mely valakinek mint testület tagjának a közvagyon felosztásakor jut, és innen heredium, egy két holdas birtok, a mekkorát t. i. egyes telepeseknek osztottak ki. C) (sorshúzás útján valakinek jutott) kötelesség, tiszt, megbizás, s. comitiorum.
 
2) (költ.) sors, végzet, s. futura. Innen ember sorsa, körülményei, helyzete, sorte sua contentus; prima, secunda, ultima s., rang, állás. Innen tárgyakról is fajta, osztály, minőség, beneficia primae sortia, első, kitünő minőségüek; nova pugnae sors, új faja.
 
3) jóslat, jövendölés: edere alicui sortem; s. oraculi, jóslat; ss. Lyciae, a lyciai Apollo jóslatai. Küln. jövendőt jelző mondat, a melyet úgy kaptak, hogy a sortilegus egy könyvet, pl. Vergilius műveit, (keresztények a bibliát) gondolomra kinyitott, és a véletlenül legelébb szemébe ötlött mondatot v. verset vette jövendölés gyanánt; sortes Vergilii v. Vergilianae; de paginis evangelicis sortes legere.
 
4) kamatra kiadott pénz, tőke, ellentétben a kamattal, negare sortem, az adósságot eltagadni.”
 
 
 
Olvasom a Népszabadság c. napilapban:
 
„(…) »Csúfsága lettünk a nemzeteknek és magunknak« – írta Zrínyi 350 évvel ezelőtt. »A magyaroknak kifogyhatatlan a hite, és elapadhatatlan az ereje… Utat tör magának az életerő, a győzni akarás… az öröm érzése, hogy magyarok lehetnek, és egy nagyszerű nemzethez tartozhatnak« – mondta két éve Orbán. Tessék választani, mondanám én – ha nem volna már késő. Mert a magyarok választottak tavaly…” – E sorokkal zárja Mi, magyarok c. publicisztikáját D*breczeni J*zsef, a magyar baloldal talán legalamuszibb „megmondóembere”, miután nemzetközi és hazai statisztikákkal, valamint Zrínyi- és Bibó-idézetekkel, hivatkozásokkal „igazolta”, hogy nálunk, magyaroknál, hitványabb, tudatlanabb, antidemokratikusabb és hamistudatosabb fajzatot még soha nem hordott hátán a föld (nol.hu/lap/hetvege/20110108-mi__magyarok).
 
Akárhogyan is „forgatom” D*breczeni szövegét, végeredményében, csak odajutok, hogy a saját, balos, ideológiaiterroros észjárása szerint, bizony, „igazsága vagyon”: azaz, a maga logikája szerint, nagyon is ésszerűen és következetesen beszél, cselekszik.
 
Hiszen a magyar balról mindig is tudtuk, hogy nincs igénye koherens filozófiára, hogy a posztszocialista társadalom (a diktatúrából éppen kilépő és a polgári demokrácia intézményi és társadalmi kereteit létrehozni-kiépíteni készülődő országlakosság) számára (mivel) nem tud, így nem is szándékozik az átmenetre vonatkozó programot biztosítani és hogy a szociális demagógia és a doktriner liberalizmus olykor groteszk, máskor abszurd kombinációjának/kombinációinak minden és mindenki ellen (ami vagy aki – vélhetően vagy tényszerűen –veszélyezteti pozícióit) való kijátszásán túl nem is törekszik többre (magyarido.blog.hu/2008/07/27/a_harmadik_koztarsasag_balsorsa_2_dik_levonas) hogy hazudik, csal, lop és k*rválkodik: miért csodálkoznánk hát akkor éppen azon, ha (most) D*breczeni a politikai ellenfél szögön porosodó szablyáját (ez esetben Zrínyi Miklóst) lopja el és azzal kezd el alattomosan szurkálni és összevissza hadonászni?!
 
Csodálkoznunk sokkal inkább azon kell, hogy azok a szablyák a mai napig a szögön porosodnak, hogy a lassan egy éve hatalmon lévő (a jelenlegi magyar miniszterelnök meghatározásával élve) „jobboldali, keresztény-nemzeti” kormány nem ezekkel felfegyverkezve, hanem néhány vacak, „többfunkciós” kellékkel („forradalom a szavazófülkékben”, „a választásokkal megkötött társadalmi szerződés”, a megfoghatatlan, ezért utolérhetetlen „nemzeti együttműködés rendszere” stb.) (bbjnick.blog.hu/2010/06/05/kotcse_n_1_tortenelmi_tett_volt_a_forradalmi_hangulatot_becsatornazni_a_demokraciaba) manipulálgatva és nem nemzetünk legnagyobbjait (a Zrínyieket, a Széchenyieket, a Deákokat…) segítségül hívva, hanem „mutáns harcipondró” skriblereket és kommunikátorokat hadrendbe állítva vívja küzdelmeit „a nemzet javára és a haza üdvére”.
 
Pedig: Amíg a ballib kommunikációs stratégiája a mértékadó, addig félelem nélkül élhetnek és élhetnek vissza a magyar bal „megmondói” a „magyar igazsággal”. Amíg nem állítjuk velük szembe a tradíciót, addig szabadon, lelkiismeretlenül garázdálkodnak a kultúra terein. Amíg a magyar jobboldali „intelligencia” ezt a helyzetet magátólértetődőnek tekinti, amíg nem érzi annyira sajátjának hagyományainkat, hogy semmi áron ki nem adná a kezéből „ősei fegyvereit”, addig D*breceni J*zsef is vígan, szégyen nélkül idézgetheti „ideológiaiterroros-magyarnyűlöleti célzattal” Zrínyit. Hol az a jobboldali, nemzeti-keresztény kultúrpolitika, értelmiség és média, amely az efféle hazugságokra, torzításokra és manipulációkra késedelem nélkül reagál? És megkérdezi D*breceni J*zseftől: Csak nem a Ne bántsd a magyart. Az török áfium ellen való orvosság, avagy az töröknek magyarral való békessége ellen való antidotum c. Zrínyi-műre hivatkozik kegyed? Csak nem arra, amelyben Zrínyi (többek között) a következőket írja:
 
„(…)
 
Itt talám valaki engemet megszólit s kérdi tülem: mit akarsz ezekbül a sok beszédekbül kihozni? mit tanácslasz? könnyü akárkinek is deklamálni, prédikálni, de orvosság kell a betegnek, flastrom a sebnek. Én arra rövideden felelek, meg is duplázom kiáltásomat: Fegyver, fegyver, fegyver kévántatik, és jó vitézi resolutio!* Ezenkivül én semmit sem tudok, sem mondok. Avagy azért, magyarok, evvel oltalmazzuk meg magunkat, avagy vitézül haljunk meg mindnyájan, mert non datur aliud medium [más mód nincsen]. Elfussunk? nincs hová, sohun másutt Magyarországot meg nem találjuk, senki a maga országábul barátságunkért ki nem megyen, hogy minket helyheztessen belé: az mi nemes szabadságunk az ég alatt sohun nincs, hanem Pannoniában. Hic vobis vel vincendum vel moriendum est. [Itt győznötök, vagy halnotok kell.]
 
De miért kelljen elvesznünk avagy kétségben esnünk, mig csontjainkban velő, ereinkben vér, mig Isten mennyországban az mi bizodalmunk lehet, mig karunkban kopját, markunkban szablyát szorithatunk? Avagy különb compositióból [anyagból] vagyon-e az mi ellenségünk felépitve? vagy nem azoktul a vitéz magyaroktul származtunk-e mi, kik kevés néppel számtalan sok ezer pogányokat kergettek? Nincsen-e Istennek hatalmában Hunyadi győzedelmeit, Mátyás király dicsőségeit kezünkben ismég ujonnan megvirágoztatni? De ugy, ha mindnyájan egy szivvel, egy lélekkel, segitségül hiván Istennek szent nevét, körmösen nyulunk a magunk dolgához, és fáradunk, vigyázunk, tusakodunk az mi életünkért. A fáradhatatlan szorgalmatosság, az unalom nélkül való vigyázás, az kész gyorsaság és a gyors készség szokta annak a drága fának gyümölcsét elérni, kit az emberek dicsőségnek hivnak. Minékünk pedig magyaroknak nem csak dicsőségünk, de a megmaradásunk is abban vagyon. (…)
 
(…)
 
Másik impedimentuma [akadálya] a mi igyekezetünknek, amint mondám, a felettébb való szabadságnak vélekedése. Azt tartják a mi magyarink: non bene de toto libertas venditur auro [a szabadság még aranyért sincs jól eladva]. Igaz bizonyára az, nincs a szabadságnál szebb dolog, de viszont, aki az ilyen militaris disciplinát szabadsággal ellenkező dolognak tartja, vagy bolond, vagy tunya, rossz és rest. Mert én azt vallom és assecurálom [biztosítom] az én magyarimat, hogy ha jó militaris disciplinát instituálnak [honosítanak meg, rendszeresítenek], semmi ez világon nem leszen, ami az ő libertásokat jobban megtartsa s conserválja, mint az. Amely hajdu vagy katona nem akar beléállani ebben az oskolában, ne törődjél rajta, hadd ott, hidd el hogy rossz, hidd el hogy tunya és röst. Ő a szabadságnak vesztését obtendálja [kifogásolja], s penig a dologtul fél, fél a strázsátul, fél a harctul, tudniillik szabad akar lenni attul, szabad akar lenni prédálni, szabad részegeskedni, szabad urat, hadnagyot* válogatni, ott hadni, ha elunja; ez az ő szabadsága. Én penig azt mondom, valamig ez a szabadság a közrendben Magyarországban leszen, addig jót ne reménljünk a mi dolgainkbul. Aboleálni [kiküszöbölni] kell nékünk minden erőnkkel a szabad legénységet, amely semmire nem jó, sem országának, sem urának, sem magának; aki vitézkedni akar, álljon be az megmutatott hadi rendben, aki nem akar, legyen ur, legyen főember, legyen polgár, legyen mesterember, de szabad legény ne legyen, mert ez corrumpálja [megrontja] a többit is. Azért mutaték módot, hogy az országban militia instituáltassék [hadsereg szerveztessék], hogy a kinek kedve vagyon hozzá, álljon oda s ne hazudjon, hogy nincs hová menni emberséget tanulni.
 
(…)”
 
 
Hol az a jobboldali, keresztény-nemzeti kultúrpolitika, értelmiség és média, amely ellenfeleink és ellenségeink hazugságaira, torzításaira és manipulációira késedelem nélkül reagál és megfellebezhetetlen felkészültséggel és szigorú, kíméletlen következetességgel szembesíti őket hazug, torz(ító) és manipulatív szándékaikkal és módszereikkel (így szerelve le, hiteltelenítve el és szégyenítve meg őket)?
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2011. január 17.)
 
Ismerjük a parodista vagy a színész esetét, aki mindenkit képes utánozni, mindenki hangján képes megszólalni, csak a sajátján nem. Igazodik a szerephez, igazodik a vélt vagy valós közönségigényhez, ismeri, begyakorolta a karaktereket, minden szituációhoz megvan a hangmintája, de ha neki (önmaga nevében, önmaga hangján) kellene megszólalnia, akkor zavarba esik.
 
Ha nem tévedek, efféle zavarral küzd ma a (többé vagy kevésbé) nemzeti elkötelezettségű magyar „értelmiség” is. Szerephangjai ugyan vannak (már a padlás is tele, az egykor kedvtelve felszedett vagy nyűggel, kényszerből felvett szerepekkel), ám ezekről, szépen sorban, mindről kiderül, hogy vagy hamisan csengnek vagy üresen kongnak; még egy botfülű, félsüket és félh*lye magyar tucatértemiségi számára is kínos így visszahallania magát. Segítséget pedig hiába vár, mert a hatalom „nem ér (…) most arra”, hogy artikulációs gyakorlatokhoz asszisztáljon az övéinek, önszorgalmú, félénk, kósza (önhangú)  kísérleteire pedig nemhogy jóindulatú elnézéssel vagy jóllakott közönnyel, de egyenesen agresszív, fenyegető vonítással reagál a nemzetközi és honi kozmopolitán közeg.
 
Pedig, bár paradoxnak tűnik, mégiscsak így van: amíg nincs hangunk, ami vállalhatóan a miénk és alkalmas arra, hogy elmondjuk vele magunkat, addig (épkézláb) gondolataink sem igen lesznek, amiknek hangot adhatunk, hisz mindenki a saját hangján gondolkodik. Ebből a slamasztikából a nemzeti elkötelezettségű magyar „értelmiség” csak egyféleképpen szabadulhat: süllyedő hagyományunk hiteles nagyjainak hangján kezd el beszélni, s addig utánozza, gyakorolja azt, míg föl nem ismeri benne önmagát.
 
Tehát…
Hangpróba! Egy, kettő, három... Egy, egy, egy... Khmmm! És!
 
csengeydemesigazolkepverzblgbjhezff_szpvrz_bbjnckblghzvrz_.JPG„CSENGEY DÉNES (MDF): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Csakugyan rendkívüli ügyben kértem rövid időre szót. Ez az első alkalom, amikor plenáris ülést tartunk azóta, hogy a legfőbb ügyész úr ismertette vizsgálódásai eredményét egy nagy visszhangot kiváltott ügyben. A házelnök úr megnyilatkozása sok mindent feleslegessé tesz abból, amit el akartam mondani, de azért nem egészen mindent. Mit tudunk ebben a pillanatban, amikor a legfőbb ügyész úr véleménye, állásfoglalása előttünk fekszik? Azt tudjuk, hogy valami nem történt meg. És máris halljuk az első hangokat, hogy akkor gyorsan felejtsük el az egészet, minél hamarabb igyekezzünk másról beszélni. És ebben már nem értünk egyet - a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportjának álláspontja más. Azóta ugyanis történt valami. Az történt, hogy a magyar Országgyűlést, közvetve a magyar népet, egész Magyarországot rágalmak szárnyán hordozták meg világszerte. Szinte azt mondhatnám, megpróbáltak emberbőrünktől megszabadítani minket, és farkasirhában bemutatni a "világ-balettben". És ezt utólag nem lehet egyetlen pisszenéssel visszavenni. Itt valami történt, és ez a valami újabb vizsgálatot igényel, hiszen csakugyan, ha a vád beigazolódott volna, az a közösség megsértése lett volna. Mivel azonban a vád nem igazolódott be, maga a rágalomkampány a közösség megsértése, a magyar Országgyűlés megsértése, a magyar nép, a magyar nemzet megsértése. Ez egyelőre nem óhajt vádbeszéd lenni, és távol álljon tőlem, hogy ítélethirdetés legyen. Mi mindössze úgy gondoljuk, hogy most már ebben a másik ügyben kell tovább vizsgálódni, és meg fogjuk találni a módját, hogy a legfőbb ügyész urat, illetve a belügyminiszter urat hivatalosan is felkérjük ennek a vizsgálódásnak, ennek a nyomozásnak a lefolytatására, megállapítandó azt, hogy fatális véletlen játszott-e velünk, vagy pedig valakik helyesnek gondolták ezt a botrányt kirobbantani, valakik helyesnek gondolták ezt a bélyeget a mi homlokunkra ragasztani. Amennyiben igen, úgy a büntetőjogi felelősségrevonás nem maradhat el. Ugyancsak szükségesnek tartjuk, hogy munkajogi felelősségrevonás következzék be az Országgyűlés azon fizetett alkalmazottja - a nevét is felolvasom: Borsos Csaba - ügyében, aki a Parlament elleni rágalomkampány részének tekinthető sajtótájékoztatón vett részt a mi fizetett alkalmazottunkként, és alapos ok van feltételezni, hogy egy esetleg perdöntővé válható hangfelvételt megsemmisített. Nem hiszem, hogy volna okunk tovább alkalmazni őt köreinkben. Indítványozom továbbá, hogy azok a képviselőtársaim, azok a tagjai a magyar Parlamentnek, akik, bár jóhiszeműen és a rágalmaktól megtévesztetten, de pártjára álltak ennek a híresztelésnek, kövessék meg nyilvánosan a Parlamentet. Nem hiszem, hogy ez olyan nagy szégyen volna, nem hiszem, hogy ettől reccsenne egyet bárkinek a dereka is. Azt javaslom a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja nevében: csatlakozzék ehhez a kezdeményezésünkhöz minden parlamenti párt és minden képviselő személyesen, aki fontosnak tartja, hogy a magyar Parlament tekintélye, tisztessége - amelyet megtépáztak, alaptalanul és ok nélkül - helyreálljon. Azt javaslom, csatlakozzék minden Parlamenten kívüli párt, amely okot lát arra valamiért, hogy a magyar törvényhozás tekintélyét megóvja, és Magyarország tekintélyét a világban megóvja és helyreállítsa. Azt hiszem, ez nem túlságosan nagy kérés. Még egy gondolatot el kell mondanom, mert az is kétségtelen, hogy ebben a furcsa, nyomasztó légkörben mintha a bűntudatot igyekezett volna ránk kényszeríteni ez a hadjárat. Mondjuk ki nyugodtan, hogy nincsen bűntudatunk; mondjuk ki nyugodtan, hogy ha az antiszemitizmus nagy bűn, mert az, akkor az antiszemitizmussal való alaptalan vádaskodás ugyanakkora bűn, és ugyanolyan ítélet alá kell, hogy essék. És hogyha valaki ezt a vádat forgatja meg a fejünk fölött akkor, amikor mi a művelt nyugattal kereskedni akarunk, politizálni akarunk és kulturális együttműködésre törekszünk, akkor tudnia kell, aki ezt megpróbálja, hogy nem a magyar Kormányt támadja, nem a magyar kormánykoalíciót támadja, hanem Magyarországot, a magyar nép érdekeit támadja. És ahogyan a parlamenti demokrácia természetes lehetősége a Kormány támadása, leckéztetése, nem tartozik a lehetőségek körébe a magyar nép gyalázása, és a magyar nép alaptalan megbélyegzése. (Taps a jobb oldalon és a bal oldal széléről.) Talán megér egy kis fáradságot, hiszen hetek teltek el, amikor nem tudtunk perdöntőt mondani a magunk javára ebben az ügyben, talán megér egy kis fáradságot, hogy a nemzetközi nyilvánossághoz forduljunk, és tudassuk barátainkkal, jóakaróinkkal, hogy olyan nemzet vagyunk, olyan nemzet akarunk lenni, amely nem tart igényt különleges elbánásra, amelyik nem támad más nemzetet, nem támad kisebbséget, nemzetiséget, felekezetet, semmilyen csoportot, és nem tűri el ugyanakkor azt sem, hogy őt támadják, őt igyekezzenek kisebbségi érzésbe kényszeríteni. És tudassuk a netán létező rosszakaróinkkal és ellenfeleinkkel, hogy a magyar Parlamenttel nem lehet játszani, és a magyar nép méltóságával nem lehet játszani. Most talán alkalmas pillanat van rá, hogy egy más hangon folytassuk a politizálást ebben az országban, aminek a szükségét, úgy érzem, hogy mindenki látja. Egy hároméves kampányléten vagyunk túl a mai nappal, és talán most lehet egy lélegzetet venni. A felelősség ki van osztva, a feladatok világosak. Az ellenzék cipője is, a helyhatóságokban győztes ellenzék cipője is megérintette a járdát, mostantól fogva ők is a földön járnak, a felelősség súlya alatt járnak. Megmondom őszintén, azt várom ettől, hogy kicsivel kiegyensúlyozottabbá, kevésbé légiessé, súlyosabbá válik az ő működésük, és ez nem fog kárára válni sem a magyar Országgyűlésnek, sem a helyhatóságoknak, sem pedig Magyarországnak. A cipők lent vannak a járdán, és akkor csakugyan induljunk el, vegyük fel a munkát. Ezen az úton, amelyik, majd meg fogjátok látni, kedves barátaim, hogy magyar út, nagyon göröngyös, és nem könnyen járható, nem harmadik, nem második, nem negyedik, hanem az első, 1956 óta az első, de 1947 óta az első, de talán 1526 óta, a mohácsi csatavesztés óta az első út, amelyiken ez az ország és ez a nép a függetlenségéhez, a szuverenitásához, és ahova legjobb pillanataiban mindig is tartozott, Európához visszatérjen. Kérek mindenkit, hogy ezért dolgozzunk. Köszönöm a figyelmet. (Taps a jobb oldalon.)” (Csengey Dénes felszólalása a Magyar Országgyűlésben 1990. október 15-én)
 
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2011. január 30.)
 
„Rajzold le, hogy megértsd!”
(Valóság nagybátyánk válasza Tibor
„Mijaf***omvanmá’itten?!”-kérdésére)
 
 
ernstmaxkkazalmokkivallohamisitoja_szpvrz_(1)_bbjnnckblghzvrz_.jpg
 
A szociográfia, a szociografikus szemlélet segítségével, a magyar kultúra, az elmúlt száz évben, már kétszer húzta ki önüstökénél fogva magát az „önmagáról gondolkodni képtelenség”-mocsarából. Először a történelmi Magyarország felbomlását követően, a „csonkamagyarország” önismeretének és önképének kialakításához járultak hozzá felbecsülhetetlen mértékben a „szociográfusok”, majd a hatvanas években, a sztálinizmus által felőrölt-felmorzsolt, gyakorlatilag megsemmisített kultúra regenerálódását indította el az újraéledő szociografikus látás- és ábrázolásmód. Vajon megtörténik-e, megtörténhet-e ez harmadszor is?
 
„A szociográfia magatartása - a szociográfus magatartása. Milyen elemekből áll össze ez az attitűd? Emberekről - egyes emberekről, életutakról, élethelyzetekről, kisebb vagy nagyobb embercsoportok, társadalmi rétegek életviszonyairól tudósítanak a szociográfiák. Mi teszi különössé ezt a műfajt (...)? A szociográfus magatartása. Az odafordulás és az őszinte érdeklődés szándéka. A meghallgatás ünnepe. A »megalázottak és megszomorítottak« iránti részvét. Igen, sokszor érezhetően részvéttel telítve, de sohasem érzelgősen! A megismerés és a megértés igénye. A föltáró magatartás. A társadalomkritikai él. A szembesítés kellemetlensége. A társadalom szembesítése: Nézzétek! Ez van, ilyenek vagyunk! Szembesülés a társadalommal, és végső soron önmagunkkal. A »mindenkori« hivatalosság kockafejű apparatcsikjainak, továbbá bizonyos olvasói csoportoknak az értetlensége, sőt értetlenkedése. A »fehéret is feketére festés«, a »sötéten látás és láttatás« vádja. A vád botránya.” (bfl.archivportal.hu/id-489-nemeth_gy_rgy_szociografia.html)
 
„(…)
 
Magyarországon nincs központi cenzúra, mint Rákosi vagy Kádár rendszerében, de a liberális cenzúra aranykorát éli.
 
Ez a két erőteljes szó hogyan kapcsolódhat össze?
 
Sehogy!
 
És mégis összekapcsolódik.
 
Mondok egy példát. Elő-előfordul, hogy valaki kényes témáról ír cikket vagy tanulmányt, amelyet kertelés nélkül kellene megtárgyalni – ennek azonban nincs természetes módja. Nincs, mert füttyszóra előugranak a fölbérelt újságírók (mint például D. J.), s a küzdőteret trágyalével öntik le. Ezekkel nem cserél eszmét egyetlen jó ízlésű ember, mint ahogy fürödni sem mocsaras tóhoz járunk. A liberálisok nemcsak a vagyonaikat őriztetik őrző-védő, fegyveres emberekkel, hanem az eszméiket is. Egyetlen kényes mondat elég, hogy tízen nekiessenek egy személynek, s ilyenkor ismét újnépiek, újnacionalisták és antiszemiták leszünk.
 
Még az a szerencsénk, hogy az előttünk járó írókat: Németh Lászlót, Illyés Gyulát ugyanígy rongálták, mint minket, s ma már kiderült róluk, hogy ugyan keményen beszéltek, de azt mondták, amit mondaniuk kellett.
 
(...)
 
Kérdezzük meg egyszer hangosan is, hogy a rengeteg új információ nem az elnyomás egyik formája-e?
 
A diktatúra fél évszázadig arra törekedett, hogy az ember lehetőleg ne tudjon semmi fontosat helyzetéről, jövőjéről, hazájáról. Semmit, ami cselekvésre késztetné.
 
A mai világ ennek épp a fordítottja: tudjunk minél többet a krokodilusokról, a bagdadi hétköznapokról, a holdszilánkokról, a rockzenészekről, a tőzsdéről, a túró rudikban lappangó mérgekről, és a tömérdek tudástól bénuljunk meg, s minél előbb változzunk tömegemberré. Azaz: senkivé!
 
Évek óta dohogok, verem a megfakult dobokat egyfolytában: ébresszük fel újra a szociográfia műfaját. Magyarul az irodalomértékű társadalom rajzát. Egyre inkább kiderül, hogy alig tudunk valamit az országról. Gazdák? Parasztok? Munkások? Munkanélküliek? Falusi orvosok? Falusi kocsmák? Városnegyedek? Az elnémított cigányzenészek? Útszéli örömlányok? Milliárdosok? Hajléktalanok? Alkoholista tanárok? Öngyilkosjelölt családapák? Családanyák? Folytathatnám a sort legalább kétszáz hasonló témáig.
 
A trianoni összeomlás után alig telik el tíz-tizenkét esztendő, s íróink nagy része elkészíti a maga számadását idehaza, de elkészíti például Erdélyben is. Idehaza elkészül a Puszták népe, az Alföld parasztsága, Szabó Zoltán Tardi helyzete, Féja Géza Viharsarokja, Kodolányi János Ormánsági beszámolója, Erdei Ferenc Futóhomokja, Sinka István A fekete bojtár vallomásai; Erdélyben Tamási Áron Szülőföldemje, Bözödi György Székely bánja, és még jó néhány valóságtól átitatott mű.
 
(…)
 
Néhány új szociográfia legalább annyira kirángatna minket is a történelmi iszapból, mint amennyire a harmincas évek elejétől kezdve megtették ezt a nagy elődeink: Németh László, József Attila, Illyés, Tamási Áron, Cs. Szabó, Veres Péter, Sinka István, Kodolányi János, Szabó Lőrinc és mások.
 
 
Nemrégiben, a Hitel c. folyóiratban, két, a „cigánykérdéssel” foglakozó, szociografikus indíttatású és szemléletű dolgozatot is találtam. Elkezdődött volna valami?
 
„1958. április 21-én a pátkai tanácsülésen Borián István doktor, a község orvosa a »cigánykérdés megoldását« javasolja a kanyarójárvány miatt. Nagy Lajos tanácstag a cigányok mozgásának korlátozását szeretné elérni, míg társa, Kardos János a cigány gyerekek állami gondozásba való vételét tanácsolja. A testület határozatot hoz: a járvány megfékezése miatt a lakosságot dobszóval hívják föl, hogy a cigányokat ne engedjék be az udvarukba.
 
(…)
 
1975 júniusában három cigány asszony összeverekedett és feldúlta az orvosi rendelőt. Milyen következtetést vont le ebből a Fejér Megyei Hírlap (a Kádár-korszak hivatalos állami és MSZMP-szócsöve) újságírója? »…itt lenne az ideje, hogy a kormányzat az álhumanizmus helyett olyan eszközökkel kényszerítse a cigányokat az állami élet teljességére, amilyen eszközöket Magyarországon a magyarokkal szemben alkalmaz. (…) a cigányok nyugodtan (…) lophatnak, verekedhetnek. Meddig lehet ezt eltűrni?«” (www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20100901-11285.pdf)
 
„»…cigány ügyben a szociológiai nézőponttal mélységesen elégedetlen voltam. Azt bizonyítani akárhányszor, akárhány mutatóval, akárhány felmérésben, akármilyen tudósi szenvedéllyel, hogy egy cigány gyermek esélyei a nem cigány életformára ötvenszer kisebbek, mint a nem cigány társának, egyszerűen történelmietlen tétel, de ezen túl még cigányt hergelő és nem cigányt megszégyenítő moralizálás is. (…) Az a történet, az etnikai-kulturális szuverenitásé, melyre a cigányság oly büszkén hivatkozik, és amit a cigányság barátai odaadással védenek és igazolnak, maga a probléma. Nem lehet egyszerre fütyülni a modernitásra, és elvárni az érvényesülést a modernségben.«” (www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20101201-18457.pdf & www.hitelfolyoirat.hu/dl/pdf/20110106-75453.pdf)
 
 
Jegyzetek A zemberek és a zalapításhoz (2011. február 6.)
 
iijanospalpapakereszttel_szpvrz_bbjnckblghzvrz_.jpgManapság nagyon sok szó esik a Katolikus Egyház és a demokrácia viszonyáról. Természetesen, nem annak valóságos, érdemi vonatkozásairól, hanem (a mifelénk már oly jól bejáratott vulgármarxista és liberálbolsevik tematizálás szerint) az egyházellenes erők által (meglehetősen szabadon kezelt fogalmak és történelmi tények szisztematikus kompilálásával, összehordásával, manipulált konstrukciók legyártásával) létrehívott, (s az aktuális igény szerint) nemzetellenes, népellenes, szabadságellenes, reakciós, antidemokratikus stb. egyházkép került most ismét a viták középpontjába és (ez alapján a kép alapján, maga az Egyház) össztűz alá „a szabadság és demokrácia védelmezői” részéről.
 
S ha már nálunk jó hatvan éve ez a „véleményformáló értelmiségi” rutin, akkor legalább mi forduljunk valós, hiteles forráshoz és nézzük meg, hogy mit is mond/ír II. János Pál pápa 1991-es keltezésű CENTESIMUS ANNUS kezdetű enciklikájában az Egyház és demokrácia viszonyáról:
 
„(…) Az Egyház nagyra értékeli a demokratikus rendszert, mint olyan rendszert, amely biztosítja polgárai számára a politikai döntésekben való részvételt és garantálja a kormányzottaknak, hogy maguk válasszák meg és ellenőrizzék vezetőiket, vagy békés formában leváltsák őket, ha szükségesnek látszik. (…) Ezért az Egyház nem helyeselheti az olyan zártkörű vezető-csoportok létrejöttét, amelyek az államhatalmat saját hasznukra vagy ideológiai céljaik megvalósítására bitorolják.
 
Valódi demokrácia csak »jogállamban« és az emberi személy helyes értelmezése alapján lehetséges. Ez igényli azon nélkülözhetetlen feltételek megteremtését, amelyek biztosítják a személy kibontakoztatását a valódi eszmények megvalósítását célzó nevelés és képzés által, valamint a »társadalom személyességének« növekedését a részvétel és a közös felelősség struktúráinak megteremtése által. Napjainkban hajlanak az emberek arra, hogy az agnoszticizmust és a szkeptikus relativizmust olyan filozófiának és alapvető magatartási formának tekintsék, amely megfelel a politikai demokrácia követelményeinek, azokat pedig, akik meg vannak győződve arról, hogy ismerik az igazságot és szilárdan ragaszkodnak hozzá, demokratikus szempontból megbízhatatlanoknak tartsák, mert nem fogadják el, hogy az igazságot a többség határozza meg, vagy hogy az igazság a politikai erőviszonyoknak függvényében változik. Ezzel kapcsolatban figyelembe kell venni, hogy ha nem létezik olyan végső igazság, amely a politikai cselekvést irányítja és szabályozza, akkor az eszmék és a meggyőződések könnyen a hatalmi célok eszközeivé válhatnak. Ha egy demokráciából hiányoznak az alapvető értékek, akkor az előbb-utóbb leplezett vagy leplezetlen totalitarizmusba fordul, miként a történelem tanúsítja.
 
Az Egyház nagyon jól ismeri a fanatizmusban vagy a fundamentalizmusban rejlő veszélyt; ezek ugyanis tudományosnak vagy vallásosnak tűnő ideológia címén feljogosítva érzik magukat arra, hogy az igazságról és a jóról alkotott felfogásukat másokra is rákényszerítsék. A keresztény igazság nyilvánvalóan nem ilyen természetű. Mivel a keresztény hit nem ideológiai jellegű, egyáltalán nem törekszik a változó társadalmi és politikai valóságot merev modellbe zárni, és elismeri, hogy az ember élete koronként különböző és tökéletlen formában bontakozik ki. Az Egyház tehát, amikor elismeri az ember transzcendentális méltóságát, a szabadság tiszteletben tartását tekinti irányelvének és módszerének. (…)
 
De a szabadság csak az igazság befogadása által érvényesül teljesen: egy igazság nélküli világban a szabadság elveszíti tartalmát, és az ember vad szenvedélyeinek, nyílt vagy rejtett tényezőknek a hatása alá kerül. A keresztény viszont éli a szabadságot (vö. Jn 8,31-32), szolgálja a szabadságot; hivatásának misszióstermészetéből eredően állandóan hirdeti az általa már megismert igazságot; másokkal folytatott párbeszédében figyelembe veszi az igazság minden töredékét, amelyet az emberek életében és az egyes nemzetek kultúrájában felfedezett, szüntelenül hangsúlyozza mindazt, amit hite és egészséges értelmi erőfeszítése révén az emberi személyről tanult. (…)”
 
 
 
 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://bbjnick.blog.hu/api/trackback/id/tr105391917

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása