Paul Claudel írja: „(...) ezt az embert, aki minden teremtett lények között egyedül merte magát Isten Fiának mondani, a legalávalóbb, a legkegyetlenebb és a legmegalázóbb körülmények között, tökéletes elhagyatottságban látjuk elpusztulni. Nem nyilvánvaló-e, hogy tanítása nem maradhatott fenn szerzője íly kínos elbukása és állításai íly tökéletes meghazudtolása után? Hiszen, ellentétben a többi vallással, az Ő tanának súlypontja sokkal kevésbé rejtőzik a cáfolhatatlan tények rendszerében, mint annak a férfiúnak a személyében, aki eljött, hogy elhozza azokat. Szükség volt tehát ellensúlyozó erőre. Szükség volt valamilyen bizonyítékra, hogy nem győzték le azt a férfiút, aki Isten Fiának mondotta magát. Valóban nem látjuk, hogy Krisztus halálát bárminő csüggedés követte volna a tanítványok között. Nem találunk kimagyarázásokat, hajuknál fogva előhúzott okoskodásokat, szofisztikus vígasztalásokat. Nem voltak egyenetlenségek, összetűzések, szakadárságok, melyek egy hazugságnak kikerülhetetlen folyamányai lettek volna. Krisztus halála, épp ellenkezőleg, azonnal mint tanításának fényes és dicsőséges bizonyságtétele jelenik meg. A vidámságnak, a túláradó boldogságnak, a fékezhetetlen bizalomnak, a minden irányban kezdeményezésre készségnek új és tökéletesen egységes szelleme uralokodik az apostolok között. Mi volt ez az új esemény, ez az ellensúlyozó erő, mely nyomon követte a Kálvária katasztrófáját? A Feltámadás volt ez, mint Szent Pál tudtunkra adja; félelmetes csoda, ezen függ az egész kereszténység.” (Forrás: Válogatás Paul Claudel műveiből. Szent István Társulat, Bp., 1982., 1054. p.)
Rogier van der Weyden: Levétel a keresztről (1435-38)